cím: My Yakuza Story
páros: Aki (SID) x Furu
megjegyzés 1: a címet még akkor találtam ki, amikor elkezdtem, vagyis nagyjából 10 hónapja, de szerintem egy darab yakuza nem lesz benne XD ezt benéztem :'D
megjegyzés 2: AU történet, végülis, mert itt Aki nem zenész :'D majd még kitalálom, mi, bár kétlem, hogy yakuza lenne XD
megjegyzés 3: ezt tavaly júniusban kezdtem el írni, és azóta mindig csak néhány mondattal sikerült megtoldanom. De most megpróbálom befejezni néhány nap/hét alatt :'D de nem lesz ez sem egy 100 oldalas írás, olyanra nem vagyok képes :'D
megjegyzés 4: nincs bétázva/átnézve, semmi :'D
besorolás: talán 14+ de majd még később lesz ez durvább is... elvileg XD
My Yakuza story - 1. fejezet
Tokyo utcái éjszaka igencsak veszélyesek tudnak lenni, mint tapasztaltam én is. Egyik éjjel mentem haza, mikor néhány erőszakoskodó alakba botlottam.
- Hé szépségem, nem érsz rá egy menetre?
- Veled? Ugyan… álmodozzál csak bocs…
- Hogy merészelt velem így beszélni te lotyó? Ezért most kapsz! – elkapta egyik karomat és társai kíséretében elráncigált egy elhagyatott sikátorféleség felé, majd a falnak lökött és én elestem. – Most megtanulod, hogy hogy beszélj velem! – felhúzott a földről, hogy aztán újra nekinyomhasson a falnak, de ezúttal nem hagyta, hogy a földön végezzem, helyette egy pofon után le akarta venni felsőmet.
- Hagyjál már! Szállj le rólam te barom nem érted? Engedj el! – ellenkeztem, de sokkal gyengébb voltam nála, így minden kapálózásom ellenére szorosan tudott a falnál tartani. Mikor már majdnem leráncigálta rólam a ruhámat, egyszer csak elszakadt tőlem és egy hangos puffanás kíséretében pár méterrel arrébb landolt.
- Már megint mit kerestek itt, és te meg mit művelsz itt ezzel a nővel? – hallottam meg egy másik férfi hangját.
- Akihito-sama!
- Takarodjatok el innét, amíg szépen mondom!
- Már itt se vagyunk! – a következő pillanatban már csak egy kocsi zaját hallottam, ahogy elhajtottak, és megmentőm odajött hozzám, hogy megnézze, jól vagyok-e.
- Jól van? Nem sérült meg?
- Azt hiszem nem, csak baromira megijedtem. – próbáltam felállni, de a világ elkezdett körülöttem forogni, és elsötétült minden. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy az ismeretlen férfi karjaiba zuhanok ájultan… innentől semmi…
***
Mikor kinyitottam a szemem, egy egyszerűen és ízlésesen berendezett szobában feküdtem egy futonon. Megpróbáltam felülni, de a fejem kissé hasogatott, így inkább nem próbálkoztam tovább.
- Örömmel látom, hogy magához tért. – Hallottam meg az ismerős hangot.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
- A házamban. Tegnap, miután elájult, nem tudtam hirtelen hova vihetném, szóval felhoztam ide, majd felhívtam egy orvos ismerősömet, aki megvizsgálta, és az enyhe sokk és csöppnyi kimerültségen kívül más baja nincs is.
- Köszönöm szépen, azt hiszem, akkor én haza is mennék – mondtam, és ültem volna fel, de a hátamba nyilalló fájdalomtól nem sikerült.
- Óvatosan. Tegnap elég szépen nekieshetett a falnak és megsérülhetett a háta.
- Aham… szóval akkor az enyhe sokk és a kimerültség mellett még ez is…
- Valahogy úgy. Ezért is javasolnám, hogy néhány napig maradjon itt és pihenje ki magát.
- De mi lesz a munkámmal és honnan lesz addig másik ruhám?
- Már mindent elintéztem.
- Hogyan? Mégis honnan tudja, hol dolgozom?
- A táskája egyik zsebében volt a pénztárcája, benne az irataival.
- Tudja, hogy nem illik mások tárcájában, főleg nem egy nőében turkálni?
- A szükség törvényt bont… szóval? Elfogadja a következő napokban vendégszeretetemet? Bár más választása úgy sincs, mivel felülni alig tud, nem hogy elmenni innen. Addig is feküdjön, amíg jobban nem lesz, ha valamire szüksége van, itt leszek a szomszéd szobában, csak szólnia kell, áthallatszik. Ha másra lenne szüksége, szólok az egyik hölgy segédnek.
- Köszönöm. De remélem, hamar el tudok menni, nem szeretnék a terhére lenni.
- Ugyan, addig maradhat, amíg jól nem lesz. Igazán nem zavar. De most megyek, van még néhány elintézni valóm. Addig is pihenjen. Viszlát. - Azzal ki is ment a szobából, egyedül hagyva engem. Jobbnak láttam tényleg pihenni még egy kicsit, mert kezdtem szédülni a fejemben hasogató fájdalomtól. Azért valamit adhatott volna a fejfájásomra.
Néhány perc múlva egy kedves hölgy lépett be hozzám egy tálcával és egy pohár vízzel.
- Akihito-sama küldetett velem fájdalomcsillapítót és egy kis vizet. - Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.
- Nagyon szépen köszönöm.
- Segítek felülni és bevenni.
- Igazán hálás vagyok. - mosolygok rá, miközben felültet, beveszem a pirulákat, visszafekszem, és még néhány perc és újra elalszom.
***
Másnap reggel finom illatokra ébredek fel. Gőzölgő tea és kávé. Hm... és néhány kisebb szendvics. Mikor oldalra fordítom a fejem, a tegnapi alakot látom meg a szoba másik felén újságot olvasva.
- Jó reggelt. - köszönök neki oda, mire leteszi a lapokat és odahozza nekem a reggelit.
- Jó reggelt magának is. Gondoltam, éhes lesz, mire felkel, így hoztam egy kis ennivalót és teát. A tegnapi fájdalomcsillapítók remélem hatottak. Segítek felülni. - ajánlotta fel, és oda is jött felültetni.
- Igen, szinte azonnal sikerült is visszaaludnom. Már a fejem sem hasogat és a hátamban sem érzem annyira a fájdalmat.
- Akkor jó. Remélem nem veszi tolakodásnak, ha én is itt maradok reggelizni.
- Nyugodtan, végül is, a maga otthona. - Veszem el a teát, mire ő a kávéért nyúl és elvesz egy szendvicset is. Most látom csak, mennyit hozott be. Szerintem úgy tervezte, ő is itt eszik, de illendőségből azért megkérdezte, maradhat-e. De örülök is, legalább nem egyedül vagyok itt. Sosem szerettem magamban étkezni.
- Amúgy, ha már maga is itt van, kérdezhetek néhány dolgot?
- Természetesen.
- Tegnap aki rám támadt, ismerte magát gondolom. - bólint - És a hölgy is, aki tegnap behozta nekem a gyógyszert. Mind a ketten Akihito-samának nevezték magát. Akihito a neve, igaz?
- Mint ahogy maga is rájött, igen. Ichiki Akihito. De hívjon csak Aki-nak.
- Köszönöm, Akihi... Aki-san.
- Nincs mit köszönnie. - mosolyodik el, és mintha enyhén el is pirult volna.
- De igen. Hogy tegnap megmentett, mert maga nélkül tuti megerőszakolnak, vagy valami. És azt is köszönöm, hogy idehozott, a gyógyszert, a reggelit. Tényleg hálás vagyok magának mindenért, de azt hiszem, már jobban vagyok és pihenni otthon is tudok, szóval...
- Nem kell semmit megköszönnie, szívesen tettem. És maradjon nyugodtan még legalább egy-két napot, és utána eskü, haza is viszem, ha akarja.
- Oké, rendben van. Úgy se tudom, hogy jutnék innen haza.
- Majd hazaviszem, ha teljesen jól lesz.
- Igen, köszönöm. - azután mind a ketten tovább kortyolgattuk a meleg italokat, beszélgettünk is még néhány apróságról, amíg az étel is elfogyott. Majd visszaparancsolt a takaró alá, annak ellenére, hogy már semmi kedvem nem volt aludni vagy feküdni.
Később többször is benézett a szobába, hogy kérek-e valamit, együtt ettünk ebédet és vacsorát is, és másnap is újra közösen fogyasztottuk el a reggelit, de akkor már nem szólt, hogy maradjak fekve. Miután elköszönt, körbenéztem a szobában, és az egyik sarokban ott pihent egy kis bőrönd. Az enyém? Mert hogy nekem is ilyenem van, de akkor... tényleg elhozott pár dolgot nekem, gondolom a szobatársam pakolta össze. Legalább is remélem, hogy nem Aki-san, mert mégis csak egy férfi! És nem szeretem, ha mások turkálnak a holmijaim között, pláne nem idegenek és férfiak. A szobatársamban úgyis megbízom, neki szabad. Jé, egy levél:
"Furu~ Képzeld, idejött egy jóképű alak, és megkért, hogy pakoljak össze neked néhány dolgot. Nem tudom, ki volt, és honnan ismer, de azt mondta, hogy most nála leszel egy darabig. Ez igaz? Na mi történt? Felszedtél valakit? :'D Miért nem meséltél róla? Úgy irigyellek~ legalább felhívhattál volna, hogy elmész pár napra. Azért remélem, még hazajössz tőle, vagy elhozod bemutatni ;)Mi-chan"Ah. hülye ez a csaj. Még hogy én felszedtem? Cöh. Hagyjuk már. De be kell ismernem, tényleg jól néz ki ez a fazon. Na mindegy is.
Miután felöltöztem, elindultam egy kicsit körbenézni. A szoba egy korlát nélküli folyosóra nyílt, ahonnan egy kisebb udvarra lehetett kimenni. Balra és körbe volt még pár ajtó, gondolom a többi szoba. Jobbra egy másik folyosó, ami a ház másik felébe vezetett. Elindultam hát felfedező utamra a jobb irányba. Néhány méter megtétele után, egy modern, nyugati berendezésű előtérbe kerültem, fotelokkal, sok-sok növénnyel, majd a folyosó folytatódott tovább, egyenesen a konyha irányába. Mivel nem voltam éhes, visszaindultam. Az előbbi előtérből nyílt még egy tolóajtó, gondoltam megnézem, mi lehet arra. Egy másik, nagyobb udvarra érkeztem, ahol pár lépcsőfok után kis köves út vezetett a kert másik felére. Jobb oldalon volt egy bambusszal elkerített rész, hát lesétáltam oda, és benéztem. A szavam is elállt, mikor megláttam a helyiséget: körben kisebb-nagyobb kövek, sziklák, néhol zöld a mohától, a falat szintén bambuszból készült réteg fedi... egy komplett onsen! Ezt ki akarom próbálni. Még sosem voltam onsenben, és most itt lehet az alkalom.
- Szeretne bemenni? - hallom meg annak a nőnek a hangját, aki a gyógyszereket is hozta nekem.
- Lehetne?
- Természetesen. Maga itt vendég Akihito-sama házában, és nyugodtan igénybe veheti az elkerített onsent, ha szeretné.
- Talán majd este, ha lehetne. - azzal meghajolt, és elment, én meg még mindig csillogó szemekkel álltam az ajtóban.
***
Este, miután még délután bejártam az egész házat, felfedezve a fürdőket és a többi szobát, fürdés után gondoltam lemegyek és megmártózom a forró vízben. Magam köré tekertem egy törölközőt, és felvettem az otthoni fürdőköpenyem, melyet Mi-chan sikeresen bepakolt a bőröndömbe (hogy mikre nem gondolt ez a csaj), majd elindultam ki. Köpenyemet felakasztva el is merültem a forró fürdőben, és olyan nyugodtság járta át a testem, mint még soha. Olyan fél óra után éreztem, hogy ki kéne lassan szállni, mert még a végén megárt, és rosszul leszek ettől a sok meleg párától, így lassan elindultam ki a vízből, mikor megfordulva épp Aki-san lépett be az ajtón.
- Öm, én elnézést, nem tudtam, hogy itt van. - jött zavarba, mire én ijedtemben visszaültem a vízbe.
- Én kérek elnézést, hogy nem szóltam, csak régóta szerettem volna beülni egy onsenbe, és miután bejártam a házát, amiért szintén elnézést, hogy csak egy szó nélkül tettem, gondoltam, itt a kihagyhatatlan lehetőség, és az a hölgy, aki segített nekem a napokban azt mondta, hogy nyugodtan lejöhetek, de szólni akartam volna magának, de nem volt itthon, és...
- Nincs gond, de akkor én most kimegyek, és majd később visszajövök, mikor már végzett, addig is nyugodtan lazítson még, ha akar. - egész végig le sem veszi rólam a szemét. És nem hinném, hogy a párás levegő miatt pirult volna el. Aztán megfordul, és kimegy, én meg inkább úgy döntök, ideje lenne visszamenekülni a szobámba. Felveszem a felakasztott ruhadarabomat, kint a falnak dölve álló Aki-sant kikerülve besietek az előtérbe, de még egyszer visszanézek rá, ő pedig még mindig zavarban és tétovázva bemegy a fürdőbe.
Hát ezt jól megcsináltam, gratulálok magamnak.
***
Vidáman sétálgatunk az áruházban, bemegyünk az egyik ruhaüzletbe, beszélgetünk, nevetgélünk, én felpróbálok pár ruhát, amit kiválasztott nekem, és ami jól áll, azt meg is vesszük. Épp, mikor a kasszánál állunk és fizetnénk, beront egy fazon, fegyverrel hadonászik, majd felénk irányítva elsüti azt. Aki-san elém ugrik, és eltalálja az egyik golyó az oldalán, és vérezve összeesik.***
Zilálva riadok fel álmomból, kapkodom csak a levegőt, a tüdőm sípol, Aki-san beront a szobába.
- Mi történt?
- Azt.. hiszem..., csak rosszat... álmodtam. - próbálok lenyugodni, de nem megy.
- Nyugodjon meg, nincs semmi baj. - ölel magához és úgy nyugtatgat, én meg erősen kapaszkodom felsőjébe, és a sírás kerülget. Miért álmodtam ilyeneket? És miért sírok mindjárt? Nem is ismerem ezt az embert, mégis ennyire félteném, félnék, hogy elveszíthetem?
